Úgy bizony, mára egy mesét hoztam Nektek, lazításként. J
Először jó húsz évvel ezelőtt hallottam egyik
kollégámtól és rögtön beleszerettem. Mármint a mesébe. J
 |
| Kép: alphacoders.com |
Történetünk sok száz évvel ezelőtt, a kuruzslók,
mágusok, lovagok és boszorkányok uralta sötét középkor isiászos derekán kezdődik, midőn körmönfont alkimisták földalatti barlangjaikban és pincék mélyén árulták jó pénzért az aranycsinálás
fortélyait. Élt köztük egy, aki messze földön híres volt tréningjeiről, amelyben
bizton ígérte, hogy egy tarisznya csengő aranyért egy nap leforgása alatt bárki emberfiát képes megtanítani
mindenféle anyagból aranyat csinálni.
Hallotta ezt a király is, és gondolta, tesz egy
próbát. Elküldte hát hűséges szolgálóját, az udvari bolondot, hogy végezze el az aranycsináló tréninget, aztán jöjjön vissza és többé nem lesz
gond az adók beszedésével az országban…
Így is történt, bolondunk elment, befizette a
sok-sok csengő aranytallért és boldog izgalommal várták a királlyal együtt a tanfolyam kezdetét.
Szerencséjük volt, mert alkimistánknak sikerült a megfelelő létszámot
összeverbuválni, így a kihirdetett napon elkezdődhetett a szeánsz. Lementek mindannyian
egy sötét, fülledt levegőjű dohos pincébe, ahol mindenkinek előkészített
asztalkája volt, rajta egy halom sárral. Miután a résztvevők elfoglalták
helyüket az asztalok mögött, a tréning vezetője így szólt:
– Befizettetek erre a képzésre, mert
mindannyian szeretnétek meggazdagodni. Ígérem, hogy nem fogtok csalódni, a nap
végére mindenki tud majd sárból aranyat csinálni. Kivéve akkor - emelte fel jelentőségteljesen a mutatóujját - , ha közületek a
mai napon bárki, akár egyetlen egyszer is gondol a fehér elefántra. Mert abban az
esetben sajnos a mágia nem működik.
Szó szót, tett tettet követett, jöttek a mindenféle
hókusz-pókuszok, varázsigéket mormoltak, főzeteket kortyolgattak, füveket
morzsolgattak, gyöngyözött a veríték a homlokán mindenkinek, végül a nap végén
szomorúan látták be, hogy bizony senkinek, egyetlen egy résztvevőnek sem
sikerült még egy morzsányi kis arany darabkát sem létrehozni.
Már épp kezdett zúgolódni a hallgatóság, amikor az
alkimista ismét felemelte mutatóujját, csendre intette az egybegyűlteket, és dörgő hangon így
szólt:
– Valljátok be, hogy közületek valaki a
nap folyamán gondolt a fehér elefántra. - azzal jelentőségteljesen körbenézett.
Az emberek először tétován pillantgattak egymásra a vállukat vonogatva, majd lesütötték a szemüket és kínos csend telepedett a
társaságra. A hallgatást végül halk hang törte meg. Egy fiatal fiú volt, aki
töredelmesen bevallotta, hogy ő bizony egyszer, egy pillanatra, de tényleg csak
egy futó pillanat idejére, gondolt a fehér elefántra.
– Aha! – kiáltott fel diadalmasan
a tréning vezetője. - Hát ezért nem sikerült, pedig szóltam előre. Csak magatokat
okolhatjátok, hogy elszúrtátok és egy tarisznya aranyat fizettetek ki a semmiért.
Akkor megfogadtam, hogy projektvezetés közben soha, de
soha nem gondolok a fehér elefántra, még egy pillanatra sem, és a projektem tagjainak sem hagyom. J
